Megtorpanna az idő, lelassulnának a szemek a homokórában, s a pillanatmegállító készülékemmel kedvemre nyújthatnám a rohanó másodperceket......
Zöldellő dombok és virágba szökkent repcemezők között, hatalmas fákkal szegélyezett, csigaház vonalát követő kacskaringós utakon haladtunk, megfelelő leállóhelyet keresve, hogy kipipálhassam egyik vágyamat a rengetegből. "Megbuggyantál, tényleg be akarsz oda menni???!!" Perszehogyde! Egészen a közepéig rohanni, bele a sűrű, sárga virágtengerbe, végigsimítani a szirmokon, belenézni az aranyló végtelenbe..........
Mivel nem szemgyönyörködtetés végett ültetik, hanem az olaja miatt, vagyis nem számítanak (sőt, ha lenne erre szakosodott buggyantnőmadárijesztő, biztosan bevetnék) közepébe furakodó szentimentálisokra (nem tapostam le, óvatosan mentem), alig találtunk olyan mezőt, ahol szabályosan félre tudtunk állni, messzebb esett a forgalmas főúttól, rajtunk kívül csupán a madarak jártak ott, nem haladtak arra munkagépek és vállukon szerszámokat cipelő tányérsapkás bácsik, na és bokatörős árkok sem nehezítették a megközelítését.
Fantasztikus élmény volt!!!!!! Annyira, hogy az első hatalmas aranytenger után találtunk egy mégnagyobbat, amit szintén fel kellett fedeznünk. Szerencsésebb lett volna, ha nem övezik méhkaptárok, melyek aktív dolgozóival már csak a virágok sűrűjében találkoztam, s tekintve, hogy csípésüktől rögtön kifekszem, kabátom ujjába behúzott kézfejjel, szaporán távoztam.
Pörögtem, mint a búgócsiga, s nagy lelkesedésemben csak a kocsiban vettem észre, hogy úgy nézek ki, mint egy hatalmas sárga porzó....Nyaktól lefelé lesárgultam (vagyis legközelebb váltóruhát is viszek). Így hiába kopogott a szemünk, ki kellett hagynunk az éttermet. De elhihetitket, megérte!
