A feltámadt szél vadul csapkodta az apró esőcseppeket a szélvédőre, de bent már felmelegedtünk az ülésfűtésnek köszönhetően. Fejkendős nénike állt az egyik sarkon, kezében pár csokor piros tulipánnal, mellette a lépcsőn még néhány újságpapirba tekert köteg hevert. 

Ha én vezetek (pláne ha hajlandó lennék rá, meg még ha pasi is lennék), biztosan rátapostam volna a fékre, s romantikus hevülettel felnylábolom a pirospozsgás nénike összes csokrát, s szétosztom a hátsó ülésen melegedő visító lányutasok között (persze valamivel többet hagytam volna a szerelmemnek, az otthoni számonkérős leszúrást elkerülendő???"), akik boldogságtól bepárásodott szemmel állapították volna meg, milyen jó, hogy nem haltak még ki a romantikus lovagok, s az idős hölgy is hazaballaghatott volna, hogy kényelmesen belebújjon letaposott otthoni mamuszába, mielőtt még elkapja a vihar.

Elsuhanva a virágos néni előtt felegyenesedtem, megmarkoltam az anyósülés támláját, s egy hangos "Óóóóóóóóó" hagyta el a számat, miközben hátracsavart nyakkal bámultam a távolodó tulipánokat, majd hevesen bólogattam arra a feleslegesen feltett kérdésre, hogy visszaforduljunk -e?" Hát perszehogyde!

Be kellett érnem csupán pár, enyhe nyomás és irányítás által ölünkbe került csokorral, azt is illedelmesen elfeleztem Dalmussal, akivel a hátsó ülésen megvitattuk, hogy reméljük, ha következő életünkben pasinak születünk, nem törlődik ki teljesen a mostani igényünk és fogékonyságunk a heves romantikára.......