Az ég felé emeltem arcomat, s figyeltem a huncut, fehér pöttyök keringőjét, s azon tűnődtem, vajon mivel érdemeltem ki azt, amim van, s közben, mintha egy láthatlan kéz markolászná túlcsordult lelkemet, féltem........ féltettem. Miért nem maradhat minden így örökre? Buta kis kérdés...Igyekeztem elhesegetni a tolakodó szorongást.
Az öreg óra mutatója már a kettes felé cammogot, s kisebb, fürge társa csaknem elérte az egészet, mikor felkerekedtünk egy éjjeli, hópelyhes sétára a kutyákkal. Alaposan beburkolóztunk, szinte csak a szemünk látszott ki, bár a mínuszok ellenére mégsem volt olyan fogvacogtatós fagy, hiszen napok óta nem járt erre a szél, s kellemesen frisshideg volt az éjszakai levegő.
Az egyébként sem egy ideges környék most még a szokottnál is békésebbnek látszott. Sokan már az álommezőn járhattak, s csak pár házban égtek a karácsonyi fényfüzérek. Se egy hazafelé baktató, se egy távoli autó, semmi sem keltett zajt. Suttogva beszélgettünk, s kacagtunk a fényképeken, melyeket megpróbáltunk úgy készíteni, hogy messzire eltartottuk a gépet, hogy mindkettőnk sapkás feje beleférjen, s lehetőleg az orrunk helyét ne takarja ki egy kósza hópehely. Igyekeztem megörökíteni az éjszaka hangulatát, de szakértelmem híján a képek többsége korom fekete, rajta sok fehér pöttyel:-)
Órákig sétáltam volna még, ha le nem fagy a virgácsunk vége (remélem az év eleji leárazásoknál levadászunk magunknak egy-egy hótaposót).
