Dejónekemmost érzéssel szedtem a lábamat, keresztülvágtattam az udvaron, élveztem, hogy az egésznapos irodai szöszmötölés után megcsapja az arcomat a jeges szél, alig vártam, hogy beüljek a meleg kocsiba, ahol vár rám, és jó erősen odanyomjam a számat a borostás arcára.

Huncut mosoly terült szét az ábrázatomon, hogy magam mögött tudhatom az aznapi mukát, s hagytam, hogy nagy robajjal becsapódjon utánam a súlyos ajtó.....

Ahogy ráfordultam a kisutcára, ahol pasi várni szokott rám, megállított egy rosszulöltözött, fehérborostás, pirosarcú úr, s kedvesen érdeklődött, hogy nincs -e véletlenül kartondobozunk. Általában ilyenkor összerezzenek, a rossz tapasztalatok, előítéletek és történetek miatt, de most mégis bizalommal fordultam a kérdező felé.

"Az sajnos nincs..."-mondtam csalódottan, de aztán hirtelen beugott, hogy talán tudok segíteni-"...de tudja mit? Ha esetleg ismer valakit, akinek szüksége lenne egy többszáz négyzetméternyi vászonra, vasakra, stb. akkor megmutatom Önnek szívesen!" Ennek hallatán felcsillant a szeme, majd együtt visszementünk az irodába.

Igaz, már a kollégám megszervezte a megmaradt mindenfélék elszállítását, így felcsörögtem, hogy próbálja meg lemondani, mert pirosarcú ismerősöm lelkesen nézegette a kincseket, s megígérte, hogy mindent elvinnének a barátaival, ha esetleg lehetne, s még sokkal de sokkal jobb, mintha kartondobozokat talált volna.........Gondolom, ezekből húznak majd fedelet a fejük fölé....

Búcsúzóul még vagy ötször megköszönte a segítséget, s láttam a szemében megcsillanni a szégyent meg a hálát.....Én is szégyeltem magam.

Beültem a meleg kocsiban, ahol a fenekemet az ülésfűtés melengeti, szótlanul odabújtam a kedvesem illatos arcához, s hosszasan magamhoz szorítottam.......