Még nem hullott le egy tűlevele sem, de az ágai élettelenül, szárazan lógtak a föld felé, lejárt az ideje, a tündöklése karácsonyfaként, így ma délelőtt levetkőztettük, és ismét "csak" fenyőfa lett belőle.

Amikor cserepes fenyőt vettünk (tavaly rögtön kettőt is, mert mindkettőnknek egy másik fa tetszett, és a pasim szerint, ha egy növényt már kihúzunk a helyéről, akkor nem szabad visszatenni, és mivel a kertészet két különböző pontjáról kezdtünk el a bejárathoz ráncigálni egy-egy fát, így ott szembesültünk azzal, hogy kettőt választottunk.

Egyszer a drágakertészetbe megtalált egy kis cserepes kaktuszt eldobva a földön, nem is volt szép, de persze betettük a kosarunkba. Mivel mindig kidőlt, javasoltam, hogy rakjuk le egy polcra, úgysem kell senkinek, törött a cserepe is, és visszafelé elhozzuk. Természetesen egy fél óra múlva nem volt ott, ezért a kedvesem átfésülte az egész terepet, az össze eladó ezt kereste, és biztosították, hogy senki nem látta és nem vette meg, vagyis valószínűleg kidobták. Míg Ő a kocsiba pakolászta a növényeket, én visszaszaladtam, és vettem neki egy hasonlót, de hiába, az nem volt az igazi...-és még én vagyok a növény őrült, ő cikiz engem...), akkor hamarabb leszedtük a díszeket, és hidegebb helyre vittük a fát, és nem volt olyan szomorú megválni tőle, mivel még reménykedtünk, hogy tavasszal elültethetjük, és örökre a kertünkben marad (csak az első közös fánk maradt meg kiültetés után, az is a mamámék telkén, és miután most felépült a házuk, átültették, és sajnos az is kidöglött -ezért idén már nem is akartunk cserepes fát). Olyan szárazak voltak már az ágai, hogy ha hozzáértünk megtörtek, így óvatosan kicibáltuk a kuklatároló mellé, vagyis az utcán végezte szegény.......
Önzőség, hogy kivágott fát állítunk, túúúúdom. Mert másik oldalon meg mennyire szeretek fát ültetni, és karácsonkor meg örülök egy kivágott fenyőnek, hagyomány ide, vagy oda.

Amikor kb. 4 éve megvettük a telket, az építkezés miatt ki kellett vágnunk egy nagy diófát, egy csoda finom cseresznyéket érlelő fát, és pár öreg gyümölcsfát is, pedig előbbi kettő megmentésére mindent kitaláltam, de mivel elég kicsi a telek, nem volt mit tenni.
Viszont Titusz, az óriási fenyőnk a ház előtt, ami kb. 12m, vagy több is-nem tudom jól megbecsülni, de jóval magasabb, mint a házunk, és már nagyon messziről is látszik a teteje a dombtetőn, ha az autópályán jövünk hazafelé-, szóval őt megmentettük. Az építész eredetileg kétállásos garázst tervezett, ahogy kértük, de akkor ki kellett volna vágni, így maradtunk egy szűkösebb, éppen csak beférős egyállásosnál-így inkább ázik az én kis kocsim, de a fa legalább virul!!!


A dombtetőről jut eszembe, hogy ha ilyen erős szélfúvások vannak, amilyenek a napokban, nem alszom nyugodtan, mert itt fent, a domb púpján olyan érzésem van, hogy egyszercsak arra eszmélünk, hogy a megvadult szél feltépi az erkélyajtókat, leszakítja a tetőt, elviszi a fenti emeletet (a hálószobánk mindkét oldalán van egy kétszárnyas erkélyajtó, és a harmadik olalán meg egy ablak, plusz még egy tetőablak is, ami szuper, és azért terveztük így, hogy beáradjon a fény, az ágyból lehet bámulni az eget oldalt és a fejünk felett is, és nézni a csillagokat, és a viharoktól eltekintve csodás is, de amikor erős széllökések vannak, rémisztő!!):-))).  Hangos, haragos, és gonosz szelek fújnak, mintha a természet figyelmeztetne bennünket valamire, ami nem tetszik neki...............