A családi összejöveteleken számtalan sztori kering a gyerekkorunkról, melyek többségét vagy ezerszer meghallgattuk a szüleink lelkes előadásában, akik úgy mesélik, mintha még sosem hallottuk volna. Felemlegetik pl., hogy milyencuki voltam, mikor vakmerő picilánykoromban halomszámra fogdostam az esőben tömegesen megmutatkozó gilisztákat. 

Olyan különlegesen szépek a fények egy-egy kiadós dézsábólöntős eső után, ahogy a nap megjelenik a felhők mögül, s a gyöngyökként sorakozó cseppek megremegnek az ágakon, fűszálakon. Összekapjuk magunkat, és felfedezzük az ismerős, ám mindig annyi új élménypillanatot tartogató környéket. Pár méterenként megállunk megnézni a csigákat, majd átsegítjük őket az út túloldalára, remélve, hogy így elkerülik őket a kocsikerekek.

Ráérősen elmélázunk a gesztenyefák alatt, rácsodálkozunk, hogy milyen szép a naspolyafa virága és az út mentén nyíló mezei virágok, és ismerősként üdvözöljük a környék kutyáit és macskáit ("kuttyu" és "ciccca").

Alig több mint egy éve még tárgyalásokra rohantam, prezentációt írtam, ügyfelekkel tárgyaltam, s ezek határozták meg a napi időbeosztásomat. Mikor lett volna időm hétköznap, koradélután esőillatú sétákat tenni.........Szeretem, hogy most másként van.

Aztán meglátunk egy vaskos giliszát, amit hirtelen két ujjam közé csippentek, hogy a gyerek közelről is megfigyelhesse. Bátor vagyok, hiszen a családi album arról regélt, hogy ment ez nekem régen is, vigyorogva gyűjtöttem be őket két tenyérrel, s már annyit hallottam a sztorit, hogy már-már úgy tűnik, emlékszem is rá. Ááááááááá!!!!! Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne visítsak undorodva, ahogy az ujjaim között tekergett ez a nyálkás izé, mikor felemeltem................de Nününek nem mutathatom, hogy anya betojik egy gilisztától!!??? Ne keltsünk félelmet a gyerekben. Még a végén kimarad az életéből a giliszták összefogdosása. És akkor miről fogok mesélni húsz év múlva a családi ebédeken?