A szombati könyves napom elmaradt....Azért is különleges alkalom lett volna, mert sosem indultam még úgy el otthonról, hogy márpedig ma könyvet fogok venni, csak akkor került új példány a birtokomba, ha éppen arra jártam, megláttam és megvettem, ajándékba kaptam, vagy a papám régen mindig hozott haza egy csomó új könyvet, mikor megkapta a fizetését. Sajnos - ez az én hibám- valahogy nem fordítottam elég figyelmet erre, vagy talán pénzt vagy az időt sajnáltam rá (mármint arra, hogy elmenjek egy könyves boltba), nem is tudom.....Persze, azért mindig van mit olvasnom, de közel sem annyit töltök el egy jó könyv társaságában, mint amennyit régen.
Ennek kapcsán fontosnak tartottam, hogy megemlékezzek az első olyan könyvről, amit ténylegesen olvastam, és nem nekem mesélt belőle valaki, és annak írójáról, a nagy mesélőről, Benedek Elekről, és az ő Világszép nádszálkisasszonyáról, és persze megannyi csodás mesekönyvéről!!!! Apukám kislánykoromban egy régi lexikonból megmutatta nekem a "bácsit", aki a kedvenc történeteimet írta, és onnantól méginkább nagy becsben tartottam az én mesés köteteimet, és azt gondoltam, hogy Benedek Elek egy jóságos manó bácsi, mert ki más tudhatna elmesélni ilyen csodálatos történeteket???!!! Most, hogy gondoltam rá, és újból megkerestem egy fotóját, látom is, hogy mitől gondoltam Őt manónak!:-)))
Emlékszem, annyira lenyűgözött a Nádszálkisasszony, hogy a Mamámék megvették nekem az akkoriban fellelhető összes könyvét, mint pl. a Többsincs királyfit, melyeket aztán többször is elolvastam. Persze mindegyiket őrzöm, valahol a pincében, dobozokba csomagolva, és arra várnak, hogy egyszer legyen egy szép könyvespolcunk, ahová kipakolhatjuk az összes kötetet.
Mikor a nagymamám meghalt, az összes könyvét rám hagyta, mert mikor Nála aludtam, mindig a könyvei között kutattam, és kölcsön is kértem egy-egy példányt, megígértem, hogy visszahozom, de általában mégis megtartottam:-)) Ezen mindig mosolygott, és azt mondta, hogy nálam biztonságban és nagy becsben lesznek ezek az öreg könyvek, ha Ő már egyszer nem lesz (sosem gondoltam arra, hogy olyan is lehet, hogy Ő majd egyszer nem lesz....). Több bőröndnyi klasszikust hoztam el pár hónappal azután, hogy Mama elment, de azóta sem kerültek méltó helyre, és a többi könyvvel együtt bedobozolva hevernek a pincében. Talán tavasszal meg tudjuk csináltatni az asztalossal az általam elképzelt és lerajzolt polcot, amelynek reményeim szerint üveges ajtajai lesznek, és így nem porosodnak majd a lapok, és lesz egy kihajtós része is, amiből íróasztalt lehet majd varázsolni, és az ecserin szerzek majd hozzá igazi, régi tintatartót!!:-)))
Mikor még suliba jártam, és tavaszodott, a hosszú tél után először érezhettük a bőrünkön, hogy melegít is a nap, na akkor én már vágytam Agárdra, a nagymamámhoz, aki már kora tavasszal leköltözött a Papával- majd mikor Ő meghalt, már csak egyedül- a nyaralóba, és arra gondoltam, hogy milyen jó is lesz az új könyveimmel himbálózni az öreg, rozsdás hintaágyon. Még ma is imádom megszagolni a könyveket, szeretem amikor két ujjam közé fogom a lapot, mikor már majdnem a lap aljára érek, és olyan jó, mikor én dönthetem el, hogy mikor hagyom abba az olvasást, és rakom bele a könyvjelzőmet a két lap közé...... Fontos pontja gyerekkorunknak ez a piros hintaágy, amióta csak az eszemet tudom, ott állt a kertben, és bírta a rohamunkat: volt már Orion űrhajó, és a felső vasba kapaszkodva hajtottuk, hogy felszálljon, volt indián sátor, amikor átdobtunk rajta egy lepedőt, nagy családi fotózások színhelye, mert mindenki ráfért a képre, ha rajta és előtte álltunk, és itt szerettem a legeslegjobban olvasni is, sehol máshol nem esik annyira jól, mint ott. Pár évvel papa halála után a nagymamám úgy döntött, hogy eladja az agárdi gyermekkori birodlamunkat, pedig alig ért valamit a kopott kis házikó, és a piciny kert, de mégsem tudtuk lebeszélni róla........Ritkán járunk arra, de ha mégis, mindig kérem a páromat, hogy nézzük meg kívülről a házat (megígérem neki, hogy nem fogok bőgni, de most tényleg!! - aztán persze megsértődöm, hogy miért nem vígasztal, mikor egy órája hullajtom a könnyeimet hazafelé....). Szomorúan láttam, hogy kivágtak fákat, és a napocskás rácsot is levették az ablakokról, modernebbre cserélték, és féltékenyen nézem, hogy a "mi házunkban" mások laknak már, de azért megnyugtató, hogy a piros hintaágyat valamiért megtartották, kicsit csálén és kopottan.:-)
Tehát, adott az újabb küldetés, tavasszal megtalálni a kertünkben (ami még kialakítás alatt van, és az asztalossal is alkudozom, mert szereztem jó kis bontott gerendákat, amelyekből elképzeltem egy hintaágyat) az új legeslegjobb olvasó kuckómat!!!!